Eger, 1781. ősze – részlet az 1. fejezetből

Miklós lassan emelte mozsárlábait, egyiket a másik után, fel a lépcsőn, a keleti toronyba. Fejét lehajtotta, úgy ment. Majd’ minden nap megtette ezt az utat. Testének súlya alatt recsegtek a deszkák, rengett a szerkezet. A gerendák a falaknak adták tovább az ütemet. A szomszédos rendházban lakók pedig unottan számolták a koppanásokat: hány fok vezet fel a harangokhoz. Minden lépés hallható volt. Fújtatott, mire felért. Észak felé tekingetett. A hegyek, a Bükk kövei minden alkalommal lenyűgözték. Őr-kő, Hegyes-kő, Pes-kő, Cserepes-kő, Vörös-kő, Tar-kő, Három-kő. Jól ismerte mindet, de az utóbbi időben ritkán járt fönn a Bükk-fennsíkon, mert a szíve nehezen bírta. A szürkületben a sziluett még hatalmasabbá tette a vonulatot. Noviciusként ide vágyott, a Bükk lábához. Képes volt órákat eltölteni a torony ablakában és bámulni a csodát. Neki lehetett, kivételeztek vele, mert más volt, mint a többiek.
Ahogy lenézett, az elcsendesedett Piac teret látta maga előtt. Jobb kéz felől a templom mellé épült rendház vet árnyékot. Odébb patak csörgedezik, észak felől jön: Eger vize, keresztül a városon. Fölötte híd feszül, a nevüket viseli: Minoriták hídja. A patak most bővizű, túloldalán néhány ház, fölöttük a vár, romosan. A hősiesség szomorú jelképe a monstrum. Köveinek jelentős részét széthordták a visszafoglalás után, még hatszáznyolcvanhétben. Később, a Szatmárban kötött békét követően, a császáriak tudatosan gyengítették tovább. Most kisebb helyőrség táborozik benne, annak is nagyobb része zsoldos katona, németül beszélnek. Az erődítmény alig használható, de az őrlést még fenntartják: a lőpormalom lejjebb van, a városfalon kívül. Hangja most nem hallható, a lapátok állnak.
Északabbról, a káptalani vendéglőből viszont fény és zaj szűrődött Miklós felé. Ezt a borkimérést nyugodtan nevezhetjük kocsmának. A káptalan feje, a nagyprépost pimaszul Arany Szolgának nevezte el. Nekik aranyat hozott, az egyszerű embereket pedig szolgává tette. A részegek az Irgalmas utcán jártak le a patakhoz okádni. A szüret befejezését mindenkinek meg kellett ünnepelnie. A sárguló leveleket, a tompuló napsugarakat a bor csillogása próbálta feledtetni ezen az estén is. A férfiak berúgtak, aztán könnyíteni kellett a gyomruk terhén. A búfelejtés hangjai ütötték meg Miklós fülét. Az apró ablakokat innen fentről is látta, ahogy halványan világítottak. Kissé hunyorított, hátha titokban bekukkanthat a dorbézolók tanyájába. De csak mímelte a leskelődést, tudta jól, ilyen messziről nem látni semmit. Pedig most neki is bút kellene felejtenie, ami rendkívül nehezére esett.
A kocsmával szemben álló csonka minaret, egybeépülve a templommal5, az irgalmasoké volt. Az Egerben fellelhető szerzetesrendek közül ők voltak azok, akik a betegeket ápolták, no meg gyógyították, ha tudták. A templomot korábban a törökök használták mecsetként. Száz éve még az imám hangja szólt a toronyból naponta hatszor. Akkor félhold díszítette, most kereszt. Mellette a rendház, ami egyben kórház, Erdődy püspök építtette több mint ötven éve.
Miklós rendszeresen megfordult a miseriek kórházában. Béklyóban vitték, ritkán ment önszántából. Tekintete most a nosocomium6 és a patak közötti temetőn pihent meg, elmerengett. A betegeket abba temették. Most oda vágyott, nyugalomra.

Reklámok
Published in: on 2010/11/09 at 09:37   Eger, 1781. ősze – részlet az 1. fejezetből bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva  
%d blogger ezt kedveli: